A szentévek története

Amióta II. János Pál pápa 1994. november 10-én kiadta a Tertio millennio adveniente (A harmadik évezred közeledtével) kezdetű apostoli levelét a 2000. év Nagy Jubileumának előkészítéséről, majd 1998. november 29. keltezésű, Incarnationis mysterium (A megtestesülés misztériuma) kezdetű bullájával meghirdette a 2000. évi szentévet, egyre növekvő érdeklődés övezi ezt az egyházi ünnepet. Ilyen irányú kíváncsiságunkat elégíti ki Paolo Brezzi, a jeles olasz történész, amikor összefoglalja a keresztény szentévek pontosan hétszáz éves történetét.

Bevezetőjében rövid áttekintést ad a középkori zarándoklatokról, azok céljairól, a zarándokokra leselkedő veszélyekről, ellátásukról és a zarándoklatok útvonalairól. Ebből a rövid összefoglalóból is képet alkothatunk a középkori viszonyok között útnak induló zarándok merészségéről, és már nem csodálkozunk, ha többen közülük indulás előtt végrendeletet készítettek. Ez után a keresztény jubileum, elterjedt kifejezéssel a szentév, zsidó előzményeinek bemutatása következik. A törvényt, amely a zsidó jubileumot bevezette és szabályozta, a Leviták könyve tartalmazza. Isten a Sínai-hegyen szólt Mózeshez: “Számolj hét évhetet, hétszer hét esztendőt vagy hét évhét idejét, negyvenkilenc évet. A hetedik hónapban, a hónap tizedik napján szólaltasd meg a harsonát: az engesztelés napján fújd meg a harsonát az egész országban. Legyen ez jubileum számotokra: mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához. Ez az ötvenedik esztendő legyen jubileumi év számotokra...” (Lev 25, 8–11) Amíg a zsidó jubileum, bár ennek nem lelni nyomát az Ószövetségben, a tulajdon visszaadását és a rabszolgák felszabadítását jelentette, a keresztény jubileum ünnepélyes bűnbocsánat, amelynek során, a pápa által előírt feltételek (bizonyos római bazilikák meglátogatása) teljesítése révén lehetővé válik a hívek számára, hogy elnyerjék a teljes búcsút, vagyis az elkövetett bűneik miatt rájuk kirótt túlvilági büntetések elengedését. VI. Kelemen pápa (1342–1352) fogalmazta meg elsőként az egyház kincstáráról mint a búcsúk alapjáról szóló tanítást. Ezt a kincstárat Krisztus töltötte fel szenvedése által: “Ismeretes, hogy ő a kereszt oltárán ártatlanul feláldozva nemcsak néhány csepp vért hullatott, ami ugyan az Igével való egység miatt az egész emberi nem megváltására elegendő lett volna, hanem bőséges kiáradással ontotta... Ezért tehát, hogy sem haszontalanná, sem hiábavalóvá, sem fölöslegessé ne váljék ez az oly nagy vérveszteséggel járó szánalom, hatalmas kincstárat szerzett a küzdő Egyház számára... Ezt a kincstárat pedig rábízta Szent Péterre, a mennyei kulcsárra és az ő utódaira, akik a földön a helyettesei, hogy azt a hívők között üdvösen osszák szét. Ezenkívül kegyes és ésszerű okokból irgalmasan juttassanak belőle az igaz bűnbánóknak és a bűnbevallóknak a bűnökért kijáró ideig tartó büntetés olykor teljes, olykor részleges elengedése végett, éppúgy általánosan, mint egyéneknek (amint Istennel egyetértésben hasznosnak ítélik).”

A kötet gerincét a szentévek egyenkénti, illetve bizonyos esetekben csoportosított bemutatása adja. Az első szentévet VIII. Bonifác pápa hirdette meg Krisztus születésének 1300. évfordulóján. A búcsú elnyerésének feltételét a Szent Péter- (San Pietro in Vaticano) és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika (San Paolo fuori le mura) látogatásában szabta meg, mégpedig a rómaiaknak harminc, az egyéb területekről érkező zarándokoknak tizenöt napon keresztül kellett naponta felkeresniük a kijelölt templomokat. 1350-ben a második szentévet meghirdető VI. Kelemen pápa ezekhez csatolta a Lateráni Szent János főszékesegyházat (San Giovanni in Laterano), 1390-ben pedig előírták a Nagy Szűz Mária-bazilika (Santa Maria Maggiore) meglátogatását is. Ez a négy bazilika a továbbiakban a zarándokok kötelező úti céljaivá vált, a XVI. század második felétől aztán látogatni kezdték a Szent Sebestyén- (San Sebastiano), a Jeruzsálemi Szent Kereszt- (Santa Croce in Gerusalemme) és a falakon kívüli Szent Lőrinc-bazilikát (San Lorenzo fuori le mura) is. Ezek mellett különleges szerep hárult a Tiberisen túli Mária-templomra (Santa Maria in Trastevere), amikor 1625-ben, 1700-ban és 1825-ben a Tiberis folyó áradása, illetve a Szent Pál-bazilika leégése miatt ez utóbbi helyére lépett. VIII. Bonifác tervei szerint száz évenként került volna sor a szentévek megtartására, de már a második meghirdetésére is csak ötven évet kellett várni. Meggyőzték ugyanis VI. Kelemen pápát, hogy ellenkező esetben egész generációk esnének el a teljes búcsú megszerzésének e kivételes lehetőségétől. Később az a megfontolás került előtérbe, hogy Krisztus földön leélt életének számából kiindulva, harminchárom évente tartsanak szentévet, s ennek jegyében történt meg az 1390-es és az 1423-as szentévek meghirdetése. II. Pál pápa 1470. évi rendelkezése alapján aztán, néhány rendkívüli szentévtől eltekintve, mindmáig huszonöt évente kerül sor meghirdetésükre.

Minden szentév hivatalos megnyitása és lezárása a Szent Kapuhoz kötődik. Ezekre a szertartásokra először az 1500. évi szentév alkalmából került sor, amikor VI. Sándor pápa rendelkezett ezek – ma is érvényben lévő – módjáról a négy bazilika számára. A hívő ember a kapuban felismeri az égi birodalom bejáratának szimbólumát. A nyitás és zárás szertartásaiban továbbá megnyilvánul a pápai karizma: a pápának hatalmában áll kinyitni és bezárni az ég kapuit. Minden alkalommal különleges figyelmet fordítottak a kapuk megnyitása és zárása során használt eszközökre, a kalapácsra és a vakolókanálra. A kalapács arra szolgál Isten szolgájának a kezében, hogy azzal ledöntse a falat, ami Istent és az embert elválasztja, szétzúzza a bűnök és a megkeményedett szívek köveit. A kalapács az apostolság alázatos munkáját jelképezi, még akkor is, ha az idő múlásával egyre értékesebb és finomabban megmunkált eszközökkel végezték a szertartást. 1525-ben egy arany kalapács készült, ami jól tükrözte az akkori pápa, Medici VII. Kelemen gazdagságát. III. Gyula 1550-ben ezüst kalapácsot készíttetett, és ebből a fémből készített eszközt használtak a következő szentévek alkalmával is. Miután a pápa megütötte a falat, amely a kaput elfedte, vagy a bezárásakor visszahelyezte az első téglákat, természetesen következtek a bontás vagy a falazás igazi munkálatai. Ekkor már, hogy a munkát meggyorsítsák, más eszközöket is használtak, mint az emelők, a kötelek és a kiskocsi. A hagyomány ez utóbbi alkalmazását Gian Lorenzo Bernini ötletének tartja, aki azért tervezte meg ezt a kétkerekű eszközt, hogy a kapu elől levert vakolatot ebben szállítsák el. A Szent Kapu bezárásának szertartása az arany vagy ezüst vakolókanál használatával történt, amelynek segítségével a pápa elhelyezte az első három, szintén arannyal vagy ezüsttel bevont téglát, amelyeket tehetős emberek ajándékozták a Kúriának. A kapu kibontásának és befalazásának VI. Sándor pápa által 1500-ban megállapított szertartása 1975-ig változatlan maradt. Ekkor VI. Pál pápa úgy vélte, hogy elérkezett az ideje a változtatásnak, a rituáléhoz kötődő gazdag szimbolikát azonban érintetlenül hagyta. A módosítás lényege abban állt, hogy a Szent Péter-bazilika Nagy Megbocsátás Kapujának bronz ajtószárnyait egyszerűen kulccsal zárták be. Ezek és egyéb szentévi szertartások bővebb leírását és magyarázatát megtaláljuk a kötetben.

A szentévek története nemcsak egyháztörténeti szempontból számíthat érdeklődésre, hiszen egy-egy szentév lefolyása híven tükrözte az adott kor általános politikai, társadalmi és kulturális viszonyait, elválaszthatatlan volt ezektől. A lényeg mindvégig változatlan maradt ugyan, mégis másképpen zajlott le a szentév az avignoni pápák idején, a nagy nyugati egyházszakadás korában, a tridenti zsinat után, vagy éppen az egységes Olaszország létrejöttét követően. Jelentős művelődéstörténeti hozadéka is van a szentévek vizsgálatának, ahogy az ismertetett kötetben is sorra tűnnek fel olyan szellemi nagyságok, mint Dante, Petrarca, Tasso, nem beszélve a szentekről, vagy akár az uralkodókról. (E helyen mindenképpen meg kell említeni az 1350. évi szentéven résztvevő I. Lajos magyar király és az 1450. évi szentév kapcsán epigrammákat író Janus Pannonius nevét.)

Paolo Brezzi a huszonhét szentév sokoldalú bemutatásával utolsó hétszáz évünk történetének sajátos szempontú áttekintését is adja egy meghatározott időnként ismétlődő, az egyházi kereteken túlmutató jelentőségű esemény kapcsán.

Paolo Brezzi: Storia degli anni santi. Da Bonifacio VIII. al Giubileo del 2000 (A szentévek története. VIII. Bonifáctól a 2000. évi jubileumig). Mursia Ed. Milano, 1997. 237 p.

Pete László